Texastól Budapestig - Interjú Benkő Vilmossal

Üzletember, befektető, coach, TED Talk előadó, az Amerikai Kereskedelmi Kamara volt elnöke, aki részese volt világ egyik legsikeresebb ATM hálózatának indulásának. A Speak Academy és a Toastmasters Hungary megalapítója. Mindezek mellett pedig a Salarify advisory board oszlopos tagja. Benkő Vilmossal beszélgettünk arról, hogy a fiatal amerikai vállalkozó hogyan is érte el mindezt Magyarországon.

Amerikában születtél. Mi hozott vissza Magyarországra?

A történet a következő: én szerettem volna Magyarországon vállalkozni. Szüleim 1956-ban lábukkal szavaztak, és azt mondták elmegyünk. Nem tudták, hogy visszajöhetnek-e, lesz-e amnesztia. Ha nagyon hamar vissza lehetett volna jönni, ők visszajöttek volna. Nem az országgal volt bajuk, hanem a politikával. De nem lehetett.

Van az a pont, amikor elég sokáig vagy egy helyen, gyökeret vet az ember, ismerősök, iskola, templom, kialakult szokások. Itt már nem volt könnyű elszakadni.

De engem megfogott annak idején, amikor látogattuk rendszeresen a nagyszüleinket 2-3 évente Békéscsabán. Ők egy tanyán éltek és az a tanyasi élmény és a nagymamámtól kapott feltétel nélküli szeretet nagyon megérintett. Amikor lehetőség nyílt rá, kicsit ezt a nagyszülői emléket/élményt keresve úgy döntöttem, hogy  2-3 évre próbára teszem magam és visszamegyek Magyarországra. Ekkor voltam 30 éves, Texas-ban éltem, volt cégem, jól éreztem magam, de valahogy egy kalandra vágytam. Végül ebből a 3 évből lett 4,5, 10 és 20, és most itt vagyok 30 éve.

Mivel foglalkoztál Amerikában?

Amikor befejeztem az egyetemet, csatlakoztam egy céghez, amit egy magyar ismerősünk társalapított és külső tároló eszközöket árultunk nagy IBM számítógépekhez. Komoly céggé nőtte ki magát, majd később csődbe ment.

Ezután csináltam egy vállalkozást, ahol használt készülékeknek a bérbeadásával és vásárlásával foglalkoztam. Eközben kezdtem el gondolkodni a Magyarországra való költözésen, éreztem, hogy ez “most vagy soha”. Egyedülálló vagyok, ha bukok, akkor én saját magam fogok bukni. Ha pedig sikerül, akkor hajrá. 

Átrepültem Magyarországra, és találtam egy lehetőséget a Határ úti metrómegállóval szemben. Találkoztam a Tanácselnökkel és beadtam neki egy anyagot, hogy közösen ebből a lakott területből mit tudnánk csinálni. Ő erre kezet fogott és azt mondta “ezt megcsináljuk”. Ennyi. Még nem volt szerződés, én meg naivan felszámoltam mindent, visszajöttem, és rá 2 hétre azt mondta, hogy “Bocs, meggondoltuk magunkat”.

Ez után mi történt?

Az ember elkezdi nyalogatni a sebeit, felteszi a kérdést, hogy miért ilyen igazságtalan a világ. De elhatároztam, hogy megoldom, és csinálok inkább valamit. Felkeltem, megborotválkoztam, zuhanyoztam, felöltöztem és felültem a buszra. Bementem a városba, mintha tudnám, hogy hova megyek, de nem tudtam.

Egy kérdésre kellett válaszolnom magamban: Elválasztottam, hogy ez egy pech vagy Magyarországra haragudjak? És én úgy válaszoltam, hogy ez egy pech. Éreztem, hogy én szeretnék valamit csinálni Magyarországon, és azt is tudtam, hogy ennél közelebb nem leszek, mivel már itt vagyok.

Felszálltál a buszra, és mi történt?

Felszálltam, és ezt megismételtem néhányszor 2-3 héten át. Elkezdtem megfigyelni, hogy “itt van egy új épület”, ott történik valami. Sokan németül és angolul beszélnek, én mindkét nyelven tudtam kommunikálni. Elkezdtem segíteni ezeknek az embereknek felhajtani ingatlanokat, raktárhelyiséget, és csináltam egy céget.

Elkezdtem munkatársakat felvenni, és utána eszembe jutott még valami. Milyen jó lenne, ha tudnék adni az embereknek egy olyan eszközt, amivel meg tudná keresni azt az irodát, amire szüksége van, anélkül hogy meg kéne tanulniuk magyarul olvasni. Csináltam egy olyan újságot, ami egy ingatlan hirdetési szaklap volt: betöltöttük az adatokat a legfontosabb paraméterek alapján és irányítószám alapján felosztottuk a kerületekre. Megjelentettem ezt saját zsebre, és majdnem becsődöltünk, mert marha drága volt kiadni az újságot. Amikor megérkezett az első adag nyomtatott újság, ránéztem arra a 6000 darabra és nem tudtam, hogy hogy fogjuk ezt szétosztani. De hogy mégis néha a sors odaáll melléd: ismertem a Budapest Business Journal-nek az egyik tulajdonosát, Mike Stone-t, aki végül a Business Journal mellékleteként kiadta a szaklapot. Az Állami Vagyonügynökség marketingese mikor ránézett a mellékletre, azt mondta, hogy ez annyira különleges, hogy meg se fogja pályáztatni, mehet az újságba. Minden száma ontotta tele a hirdetéseket innentől kezdve. A halál széléről másfél hónap alatt rentábilissá vált a dolog.

Mi következett a Budapest Business Journal után?

Az ingatlanos munka során “estem bele” egy újabb lehetőségbe: Két amerikai pasi Magyarországon járt, és szerettek volna egy készpénzkiadó automata hálózatot csinálni, ez ma az Euronet, mely ma 7,5 milliárd dollárt ér. Nem ez volt az első ötletük, szerettek volna privatizálni első sorában valamilyen hazai céget, de a Szent István körúton sétálva Mike elővette a kártyáját, körülnézett, és nem látott automatát. Ez lehetett olyan ‘96-ban. 

Nem kellettek bonyolult képletek, ez egy készpénzalapú társadalom. Nincs hozzáférés. Ennyi: ez egy lehetőség. Ő egy okos ember, de nem hiszem, hogy ennyivel okosabb mindenkinél. A különbség másokhoz képest annyi volt, hogy ő megfogalmazta, hogy ez egy fejfájás, és végül lépett is. Az emberek 99%-a addig jut el maximum, hogy megfogalmazza, hogy ez egy fejfájás, de utána kitalálja, hogy “úgyse tudnám”, “nem kell ez senkinek”, és abbamarad a dolog.

Miért Magyarország?

Magyarország volt a legnyitottabb a keleti blokkból, kicsit jobban beszéltek itthon angolul, kicsit szebb volt.  A gulyás kommunizmusnak híre ment a fal leomlása előtt, és ezért vonzóbb volt a többi környékbeli országnál. De persze a véletlen is benne van. Nem egy nemzetközi cégről volt akkor még szó: betelepítünk 500 gépet, aztán visszamegyünk Amerikába. Ez volt a koncepciójuk. Ahhoz képest ma 50 000 automata van, és sok-sok milliárd tranzakció.

Te hogy csöppentél bele ebbe az egészbe?‍

Volt egy ügyvéd ismerősük, akinek volt egy magyar fióktelepje és nekik én szereztem irodát. Amikor átjöttek, kerestek valakit, aki tud nekik segíteni ingatlan kérdésekben. Leültünk és beszélgettünk. Egy automata alá 1-1,5 négyzetméter kell, így ezt mondtam neki: “Ha te annyit fizetnél nekem, hogy nekem megérje a 1,5 négyzemétereket felhajtani, az neked nem fogja megérni. Ha pedig neked megéri, akkor nekem nem fogja”. És valahogy ez az őszinteség megtetszett neki, így csatlakoztam hozzájuk részidőben először. Akkor még eléggé kételkedtem, hogy kell-e egyáltalán a magyarnak az ATM hálózat. És mint kiderült, kell.

A kezdetek hogyan alakultak?

Borzasztóan nehéz volt, az elején nem volt mindenki mellettünk. A kezdetekkor az OTP segített, mert mint “nem bank” nem tudtunk közvetlenül a kártyatársaságokhoz csatlakozni, szponzor bankra volt szükségünk. Majd az OTP menet közben felmondta a szerződést velünk és elindult nagyobb erővel ezen a piacon. Mivel a kártyák zöme akkoriban OTP-s volt, úgy tudta motiválni az embereket, hogy a szétválás után preferálják az  ő gépeiket.t. De Mike-ban volt harci kedv, és mivel akkor már tőzsdén voltunk, így már lehetett nagyobb lendülettel építkezni. Voltunk annyira bölcsek, hogy elkezdtünk előre menekülni Lengyelország felé ahol nem 1, hanem 4 nagy bank van, és szerencsére nyitottak voltak és befogadtak. Ez nem meglepő, mert ez nem core tevékenység egy bank számára. Ma ott a készpénzfelvételi tranzakciók 60%-a Euronet hálózaton bonyolódik le. 

A Salarify-hoz hasonlóan, ha meg tudod csinálni a platformot olyan erősre, hogy utána jöhessenek a tranzakciók akkor szép lassan be tud indulni. 

A 6-7. évig nem volt annyira izgalmas, mert küzdöttünk és bőven veszteséges volt a cég. Mike, a vezérigazgató annyira hitt az üzleti modellben, hogy ez tökéletesen működik, csak növelni kell a tranzakciók számát. Én meg kishitűek voltam és aggódtam azon, hogy már több millió dollár veszteségben voltunk. Ő mondta, hogy majd jönni fog. “Építsük az üzletet, én majd megoldom menet közben a pénzt.” És ő megoldotta. Később pedig egyre több helyen megjelentek az ATM-ek.

Rengeteg szektorban vettél már részt. Van még olyan terület, amit jelentős az életedben?

Az egészségügy. Amikor eljöttem az Euronet-től, kerestem több területet, ahol vélhetően lesznek átalakulások. Beszálltam egy magán egészségügyi rendelőbe, a Rózsakert Medical Centerbe, ahol én vagyok a nem orvos tulajdonos.  A klinikán eleinte az alapító nőgyógyász, dr Csermely Gyula csinált mindent. Ő foglalkozott a betegekkel, a marketinggel, a beszerzéssel. Van angolul egy mondás: “You either work in your business or you work on your business.” És mivel ő orvos, leválasztottuk az “on your business” funkciókat, és odatettünk egy nem orvos kollégát. Ekkor kezdett elindulni igazán a klinika.

Ami szintén az egészségügyhöz köthető: Pár évvel ezelőtt rákos lettem és elkezdtem járni a Péterfy Kórházra a kemoterápiás kezelésre, majd később a Kékgolyó utcába. Miközben jártam a terápiára, jegyzeteltem, mert feltételeztem, hogy én ezt túl fogom élni. És elgondolkodtam azon, hogy mi nem jó ebben a  folyamatban. Nekem ami lejött az egészből: Amíg bent vagyok a kórházban, fél óránként benéznek, beszélgetnek, foglalkoznak velem és a lelkemmel. Majd hazakerülök, és senki sem kérdezi meg, hogy “Vilikém, hogy vagy?”. Legközelebb akkor vették kezelésbe a lelkemet, amikor 3 hét múlva mentem kezelésre. És szerintem ez nem jó. Ezért elgondolkodtam egy olyan rendszeren, ami felhívhatna engem, és simogatná a lelkemet, beszéltetne. A Salarify ügyvezetője, Bence segített egy ilyen létrehozásában és összehozott egy csapattal, az AiVentures csapatával, akiket megbíztam ennek a fejlesztésével. Ezt már szolgálatba állítottuk a Rózsakertbe. Most pedig igazán izgalmas, mert mi minden betegünket mindig előző nap felhívjuk, pre triázst tartunk a COVID miatt, próbáljuk előszűrni a gyanús betegeket. És mit ad Isten, ezt manuálisan csináltuk, és ez a rendszer ma már ezt csinálja segítve a túlterhelt munkatársakat.

Hogy találkoztál a Salarify-al?

Én Radák Bencével úgy 3 éve találkoztam egy pitch felkészítésen, ahol én tartottam magát a felkészítést. Egy előadónál egyből lejön, hogy hiteles vagy nem, és Bence hiteles volt. Én nem keresek szükségszerűen plusz feladatokat, de vannak olyanok, amik annyira adják magukat. Ilyen a Salarify is. 

Mi fogott meg az első pillanatban a Salarify-al kapcsolatban?

Bennem megfogalmazódott már korábban is - nem ilyen szinten - az Euronet-es múlt, készpénzfelvétel, stb miatt...iszonyú fatengelyesnek tűnt, hogy csak havonta 1x kapunk fizetést. Egyszerűen nem fért össze a fejemben. Ezzel anno nem kezdtem semmit, de végig ott volt, hogy ez olyan primitív dolog. Amerikában egyszer olvastam, hogy a PayDay Loan irodából több van az USA-ban, mint McDonaldsból. Ami azt jelenti, hogy az elvileg legnagyobb gazdasági lendülettel bíró országban ez egy marha nagy kihívás, rengeteg ember számára. Mindig keresek valamilyen érdekes statisztikát, történetet a beszédeimhez, keresem az “AHA momenteket”. Így akadtam rá erre is, és amikor Bence mesélt a Salarify-ról, egyből összeállt a kép.

‍